aldbbanner01

Belépés

A HIT BÁRKÁJA

Tavaly október 25-én ünnepélyes keretek közt emlékeztünk meg a Gyülekezeti ház építéséről. Ugyancsak ekkor nyílt meg a 30 évvel ezelőtti átadási ünnepség dokumentumaiból összeállított kiállítás. Ebből az alkalomból tekintsünk vissza az építkezés történetére.

Az 1950-es évektől gyülekezeti alkalmakra a volt Sóházat használta a református közösség. Az épület, amely a mai Gyülekezeti ház helyén állt, ekkor már rossz állapotban volt, felújítása folyamatosan napirendre került. A régi épület lebontására és új építésére 1983. január 23-án hozott egyhangú határozatot a presbitérium. A közel 4 milliós építkezésre ekkor 62.000 Ft állt rendelkezésre. Az induló tőkét a református egyház tulajdonát képező Végh-kúria kisajátításának összege és a Refkör, a református kultúrotthon – jóvátétele biztosította. A január végi ülésen Szabó Gábor lelkész előterjesztésére egy új 300 férőhelyes Gyülekezeti ház építéséről döntöttek. Nagy István lelkész kiemelte, hogy imaterem építésére feltétlenül szükség van, mert az, a kisebb összejövetelek, bibliaórák, eredményes ifjúsági munka érdekében jobban használható, mint a templom. „Ma a csoportmunkának van itt az ideje, a tapasztalat azt mutatja, hogy a csoportmunka a legeredményesebb”- érvelt a lelkész. A projekt támogatására építkezési alapot hoztak létre. Arról is döntöttek, hogy a Kecskeméten élő Farkas Gábor, Ybl-díjas építészt bízzák meg a tervek elkészítésével.

Kölcsönök és felajánlások
Elkezdődött hát az építkezés, de a teljes építési összeg még nem állt a gyülekezet rendelékezésére, így 1985 elejére a felajánlások összege már nem fedezte az építés folytatásának költségeit. Annak ellenére, hogy volt olyan gyülekezeti tag, aki maga 50.000 Ft vissza nem térítendő összeggel segítette az ügyet. A holland és a svájci testvérgyülekezetek szintén jelentős összeggel járultak hozzá az építkezéshez. 1985 január 25-én a presbitérium döntött arról, hogy kölcsönt kér a Dunamelléki Egyházkerülettől, továbbá az Ökumenikus Tanács Elnökségétől. De a gyülekezeti tagokhoz is kölcsönért folyamodtak. A kölcsönöket 3%-os kamatra, három év alatt kívánták visszafizetni.
1985 május végére, három hónap alatt a gyülekezet tagjai, a felajánlásokon kívül 410.000 Ft kölcsönnel járultak hozzá az építkezés folytatásához. Maguk a presbiterek 300.000 Forinttal segítettek. De ekkor még mindig egymillió forint hiányzott a befejezéshez. A presbitériumi jegyzőkönyvek külön kiemelik, hogy az építkezés lebonyolításában különösen sokat segített Székely Tibor egyházi gondnok, aki gyakorlatilag az építkezést vezette, valamint Darányi Dénes. Többek között Darányi Dénes fafaragása alapján készült el a Gyülekezeti Ház bejárati homlokzatán látható református címer.

A Gyülekezeti ház felavatása
Az első istentiszteletet 1985 december 1-jén tartották az új Gyülekezeti házban. Az épület ünnepélyes felavatására 1986. május 11-én került sor. A Közgyűlést megelőzően Dr. Tóth Károly, a Dunamelléki Egyházkerület püspöke hirdette isten igéjét a Rómaiakhoz írt levél 8, 28 alapján: „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”. Ezt követően Nagy István, a gyülekezet lelkész-elnöke üdvözölte a megjelent vendégeket és hívőket, majd ugyancsak ő számolt be a gyülekezeti élet eseményeiről valamint jelentést tett az új Gyülekezeti ház építéséről. Szabó Gábor, aki ekkor már az egyházmegye esperese, a 127. zsoltár sorait idézve köszönte meg a jelentést: „Az emberé a munka, Istené az áldás”.
Ezt követően Ruth Reuter mondta el a gyülekezet előtt bíztató gondolatait, aki maga és társai közel másfél millió forinttal segítették az építkezést. Majd Margit Bürgi lelkész tolmácsolta a berni gyülekezet bíztató szavait. A halasi egyházak képviselőinek köszöntő szavai után Székely Tibor elevenítette fel az építkezés kihívásait és élményét. Az ünnepi közgyűlést Nagy István szavai zárták, majd átadta Dr. Tóth Károlynak Székely Tibor festményét, amely az új Gyülekezeti Házat ábrázolja.

Az épület – a hit bárkája
Az épület maga egy kereszt alakú alaprajzon valósult meg. Központi tere a kereszt hosszanti szárában elhelyezkedő imaterem, amely a kétszintes bejárati tagozatot követően az épület teljes hosszában végig fut és az épület teljes belmagasságát kihasználva egy csarnok jellegű teret alkot. Ezt a teret oldalanként 3-3, padlótól mennyezetig ívelő ablak tagolja. Az imaterem nyugati homlokzatát egy nyitható üvegfal zárja le, amely az épület falain kívül kialakított, félköríves templomapszist idéző falra, illetve egy kis sziklakertre, - a természetre nyílik. Az imaterem, más szavakkal a prédikációs csarnok, istentiszteleti tér stb. fával burkolt, donga-hatású boltozata, ablakai, hosszanti elrendezése egyeseket a hit bárkájára (Édes Árpád), mást egy pajtára (Dányi-Nagy Márió) emlékeztetnek ma is. Mindkettő Isten és a természet közelségére utal.

A Gyülekezeti ház formái, hangulatai által is bibliai gondolatokat és a halasi református szellemiség építészetét, a református templom és a parókai kerítésének épített formáit idézik. Külön ki kell azonban emelni a bejárati homlokzat központi elemét, amely egy égre mutató nyílra emlékeztet. Ez az egyszerre felfelé és befelé épülő „rejtett torony” egy dinamikus, változatos keretek között végzett hitgyakorlat jelképe. Annak a kisközösségben gyakorolt hitnek és az erre alapozott kulturális csoportfoglalkozásoknak a spirituális jele, amely szellemiségére Nagy István lelkész az új Gyülekezeti ház építése mellett érvelve utalt, és amely így foglalható össze: Mind Istenhez, mind egymáshoz legyünk egyre közelebb. „Te kövess engem”-idézi János apostolt az imaterem falán olvasható felirat.

Szolilokvium, az épület beszéde
Egy épület akkor szolgálja legjobban az építő közösséget, ha formáival, tereivel, jelképeivel, a felhasznált anyagokkal a közösség múltját és értékrendjét képviseli. Jelen esetben a halasi református közösséget. Da ugyancsak fontos, hogy a közösség jelenére, mindennapjaira is ösztönzőleg hasson, ezáltal a közösséget építve és alakítva annak jövőjét is biztosítsa. Nem könnyű feladat. Az épület ugyanis nem tud sem beszélni, sem cselekedni, csak hallgatni. Szolilokvium, a befelé forduló, intim és mégis kifejező magánybeszéd állapota ez. Ez az épület nem mondataival, hanem létével, jelenlétével beszél. Prédikálni természetesen nem tud, de a metaforák nyelvét használva, mégis azt mondhatjuk, hogy formáinak, tereinek hangulata, részleteinek és egészének megkomponált szépsége, például a földtől a boltozatig futó üvegablakainak fénye, vagy a téglából épített bejárati homlokzat felfelé mutató nyílhegye, önmagukért beszélnek. Ez a lét általi, de szavak és mondatok nélküli párbeszéd a szolilokvium. Minden művészet, minden műalkotás ebben az értelemben magánybeszéd. A Gyülekezeti ház építészi megoldásai egyszerre utalnak a fény és világosság szerepére, de arra is, hogy a hit tégláiból építkezve jussunk egyre közelebb Istenhez és önmagunkhoz. Lélekben egyre feljebb és egyre beljebb. A maga nyelvén nekem ezt sugallja a halasi Gyülekezeti ház.
De az épület formai megoldásai, terei további jelképeket, a fantázia játékát is életre kelthetik. Említettem, hogy van, aki bárkának, más pedig pajtának látja az imatermet. Én a hit bárkájának neveztem el. Miért lehet mind a bárka, mind a pajta jó hasonlat? A bárka vagy a pajta nem csupán véd és óv a tenger, a téli vihar dühétől, de egyúttal el is juttat valahová. A bárka a tengeren szállít, a pajta pedig az esőtől, hótól és széltől védve, a holnapba viszi el lakóját. A bárka és a pajta is olyan hely, amely nem csak véd és óv, de ahol Istenhez is közelebb kerül az ember. Nem csak óv és biztonságot ad mindkettő – és ebben az értelemben egy közösség metaforája is -, de annak jelképe is, hogy az ember nem csak megúszni akarja a külvilág viszontagságait, de el akar jutni egy távolabbi célig, meg kívánja találni azt a lelki állapotot, ahol a fény tiszta és meleget adó sugarai világítják át a napjait. A reformátusok számára az a fénysugár, amely ott világít a Református templom emeleti szószéke fölött is, nem egyszerűen a Nap jelképe, de elsősorban a hit sugara. Azé a fényé, amelynek bárkája, pajtája, azaz temploma ez a most 30 éve átadott Gyülekezeti ház.