aldbbanner01

Belépés

Ne esküdjetek!

Az új presbitérium eskü tétele kapcsán ismét szembesültünk Istentiszteleti Rendtartásunk esküszövegével: “Esküszöm a Szentháromság Istenre  ...- Isten engem úgy segítsen!”
Ez a szöveg látszólag ellentétes Jézusnak a Mt 5:33-37 -ben olvasható szavaival.

Presbitériumunk úgy határozott, hogy mielőtt a rendtartás szövegének felülvizsgálatát kezdeményezné, előtte széles körűen tájékozódni kíván erről. Hogy ez minél alaposabb lehessen, ezért három előadásból álló sorozatot fog meghallgatni és az előadásokat megvitatásra az egyházi nyilvánosság elé tárja, hogy minden érintett hozzáfűzhesse észrevételeit, kérdéseit.

 Az előadásokat  ezen a weboldalon lehet megtekintemi:
https://www.youtube.com/channel/UCuW_mSxoKtbVpN1WbvaMX9g

Ne esküdjetek I. – A református Biblia értelmezés sajátosságai.” 
“Ne esküdjetek II. - Vizsgáljuk meg Kálvin magyarázatát!” 
“Ne esküdjetek III. - Lehetne-e jobbra tanítani bennünket?” 

A harmadik előadás szövege itt is elolvasható:

Az előző előadás fő megállapítása az volt, hogy Kálvinnal lényegi egyetértésben kijelenthetjük: Jézus szavai a Hegyi beszédben nem azt jelentik, hogy az eskü “polgári” használata a társadalom békéjének és jó rendjének megőrzésére érdekében tilalmas lenne a keresztyének számára. Fő érvünk az volt, hogy a teljes Szentírás bizonyságtétele alapján bizonyos, hogy  Jézus nem új (szigorúbb) törvényt hozott az ószövetségi helyett. Félreértés lenne a szavait így értelmezni, akárcsak úgy, hogy Ő fel akarná forgattatni tanítványaival a társadalom jó rendjét. Hiszen az - mint a valóság egy darabja - Isten akaratából van és védelmét élvezi.

Ugyanakkor Kálvin érvelésében található homályos részek további vizsgálódásra késztetnek bennünket. Noha jó lelkiismerettel egyetérthetünk vele abban, hogy egyes keresztyéneknek az esküvéstől való irtózása indokolatlan, de azzal nem érthetünk egyet,  hogy Jézus nem több és nagyobb veszélyre (és szükséges tartózkodásra)  hívja fel a figyelmet az esküvel kapcsolatban, mint ami az Ószövetségben már eddig is  ismert volt és amit Kálvin erről állít.

Kérdésként vetődött fel, hogy miért nem tértem ki korábban Kálvinnak az esküre vonatkozó pozitív újszövetségi utalásaira. Azért, mert az Újszövetség rendkívül tartózkodó e tekintetben. Pozitív utalásnak egyedül Isten önmagára tett esküje tekinthető, amit az Ábrahámnak adott ígéret megerősítésekor tett. (Lk1 és Zsid 6) - ez azonban éppen nem buzdítás az emberi esküvésre. (Lényeges, hogy az Ábrahámmal való szövetség kötéskor Isten kötelezettség-vállalása egyoldalú - lásd még 1Móz15).  A Zsidókhoz írt levél megállapítja, hogy az emberek esküdni szoktak, hogy ez véget vessen köztük a vitának. Ez tehát egy közismert tény rögzítése.

Ezen kívül inkább negatívumokkal találkozhatunk (Mt 5, Mt 23, Mt 26, és Péter tagadásakor). Kétes a Pálra való hivatkozás (“Ki merné azt állítani, hogy Pál esküt tett volna, ha teljességgel tilos volt az esküvés?”). Egyrészt ezeken a helyeken (Róm 1,9: “Mert Isten a tanúm, …., hogy szüntelenül megemlékezem rólatok”; 2Kor 1,23: “Én pedig Istent hívom tanúbizonyságul magam mellett, hogy irántatok való kíméletből nem mentem még el Korinthusba.”) Ezek az eskük nem példaszerűek, mert nem látjuk itt azt a “jogos szükséget”, amelyet Kálvin (és Bucer) a tiszteletteljes eskü előfeltételének tekint. (Aligha vádolhatta bárki Pált azzal, hogy nem emlékezik meg a római testvérekről elég sokszor. Mint ahogy az sem világos, hogy miért  szükséges esküvel bizonyítania a korinthusiak iránti jóindulatát.) Másrészt, hogy egy apostolnak sem kell mindenben tökéletesnek lennie, az Péterrel kapcsolatban sokszorosan bizonyított.  Lehet, hogy Jakab apostol esküvéstől való tartózkodásra figyelmeztető mondataiban Pál apostol esküdözéseivel kapcsolatos finom intést is láthatunk? (Jak 5,12: Mindenekelőtt pedig, testvéreim, ne esküdjetek se az égre, se a földre, se más egyébre. Hanem legyen az igenetek igen, és a nemetek nem, hogy ítélet alá ne essetek.)

Alapos okunk van azt feltételezni, hogy Jézus több és nagyobb veszélyre (és szükséges tartózkodásra)  hívja fel a figyelmet az esküvel kapcsolatban, mint ami az Ószövetségben már eddig is  ismert volt. Ezért vitatnunk kell Kálvinnak azt az állítását, hogy: “Nem kétséges, hogy az Úr e helyen csak azokat az esküvéseket ítéli el, amelyeket megtiltott a törvény.” (Inst 2.8.27) Ez bizony eléggé kétséges. Eléggé kétséges, hogy a törvénynek a Jézus által idézett „Ne szegd meg esküdet, hanem teljesítsd az Úrnak, amit esküvel fogadtál!” parancsával kapcsolatban  az “Én pedig azt mondom nektek” szavai nem utalnának semmiféle lényeges aggodalomra. Eléggé kétséges, hogy Jézus csak az esküvések nem megfelelő formái (Ne esküdjetek sem az égre, mert az Isten trónusa ….) és hasonlók miatt elterjedt esküdözésekkel kapcsolatos ellenérzéseinek adna hangot itt.  Eléggé kétséges, hogy Jézus azt akarná itt mondani, hogy tanítványai ha esküsznek, (nem úgy, mint a zsidó nép és vezetőik)  esküjeikben ezután Isten nevét nyíltan mondják ki, ezzel együtt a könnyelmű esküvésekkel hagyjanak fel.  Eléggé kétséges, hogy az “igen”-en és “nem”-en felül  “minden további szó a gonosztól van” figyelmeztetést Jézus csak a felsorolt  esküformákra értette, de Isten nevének használatára nem. Kálvin (és korábban Zwingli)  gondolatmenetéből ez a képtelen feltételezés következne. Nem vitatják, hogy Jézus (és Jakab) itt az esküvés eme formájára (az égre-földre …) kétség kívül szigorú tilalmat mond, de - ha az esküvést ugyanakkor megengedi - nem marad más, amire esküdni lehet a zsidóknak, csak hogy “Isten szent nevét hívják tanúnak szavaik megerősítésére” (2.8.26). Kétséges, hogy ez lett volna Jézus szándéka.

De miért bánna Kálvin így (a reformátorok többségével egyébként teljes összhangban) látszólag ilyen tiszteletlenül Jézus szavaival? Az egyszerű és nyilvánvaló értelme maguknak a szavaknak ez: Isten nevét a zsidók (a főpap kivételével) soha nem ejtik ki. De hiába ügyeskedtek, az eskünél ezt nem tudjátok kikerülni. Ezért inkább ne esküdjetek. Ezt az egyszerűbb és világosabb értelmet miért kell felcserélni egy nyakatekert, homályos magyarázattal? Az nem lenne tiszteletlenség, ha azt mondanánk: Jézus szó szerint ezt és ezt állította, de ez a teljes írás bizonyságtétele alapján nem ment fel bennünket a polgári rendnek való engedelmesség alól. Azt viszont ma  tiszteletlenségnek érezzük, ha tudatosan “átjavítjuk” a másik szavait, kijelentve, hogy nem is azt állította, mert szerintünk ilyet  nem mondhatott.

Miért tettek így a reformátorok?  Sértő és igaztalan vád lenne ellenük, ha a hatalomhoz való dörgölőzés igyekezetét, a szokásokhoz való gyáva alkalmazkodást látnánk ebben.  Ez csak akkor lehetne így, ha ezen álláspontjuknak nem lenne kifejezetten teológiai oka. Ahogy azt az első előadásban már hallhattuk, a teológia ok az, hogy a svájci reformátorok számára hangsúlyos, hogy a fennálló valóság maga is Isten kijelentése. Ekkor nem megalkuvás ennek a bibliai igék által is jóváhagyott valóságnak, amit a fennálló renddel azonosítottak, mint Isten kijelentésének tisztelete. Bizonyítaniuk kellett, hogy alaptalanok a felforgató anabaptistákkal (egy világmegvető hagyomány folytatóival) való azonosítás vádjai. (Zwingli azt írta az anabaptistákról 1527-ben*:  “....le akarjátok rombolni a felsőbbséget és azt, amin hatalma nyugszik. Vesd el az esküt és felbomlasztottál minden rendet.” Sadolet bíboros 1539-ben még mindig  ezekkel a vádakkal áskálódik a genfi Tanácshoz írott levelében Farel Vilmos és Kálvin János ellen: „Mert tudtam, hogy az ilyen emberek, kik régi, jó rendben lévő dolgokon újítanak, nemcsak az emberek lelkét mételyezik meg, hanem úgy a magán-, mint a közéletben is káros zavarokat és széthúzásokat idéznek elő.”). Hogy ez nem így van, és Isten akarata a jó rend védelme, ezt bátran lehetett és kellett képviselniük, de nem kellet volna ezt ezen (az írásmagyarázat tudományát egy előzetes döntés igazolására használó**) kétes módon tenni. A korrekt megoldás az, ha a ki nem mondott előfeltevéseinket nem elkendőzzük, hanem nyíltan vállaljuk. Ez az előfeltevés pedig Kálvinnál és nálunk reformátusoknál az, hogy a jó valóság éppenúgy, Isten kijelentése, mint a Szentírás (erről az első előadásban hallhattunk), és ha konfliktus támadna, akkor tekintélyi sorrendet kell megállapítani közöttük. Amint ez ebben az esetben is megtörtént a háttérben. (Fontos szem előtt tartani, hogy az emberi kultúrában /bűnös szívekben/ gyökerező fennálló társadalmi rendet feltétel nélkül jó valóságnak nevezni vitatható és szüntelenül vitatni is kell, és ez mindig is a teológia egyik feladata marad.)

A keresztyén egyház hasonló döntést hozott az Ószövetséggel kapcsolatban, bár Kálvinnál ennek a tekintélyi sorrendnek általában vett tagadása történik (a tény a teológiai gondolkodás hátterében azért megmarad). Ennek az értelmezési sajátosságnak oka az lehet, hogy a változás szerepét a valóságban, és még inkább a változást az ember és Isten közötti kapcsolatban, - amit pedig Jézus szavai is jeleznek és egész személye jelent - nehéz volt a reformátoroknak még helyesen értelmezniük. Úgy gondolták, hogy a változás Isten kijelentésében  (ami lényege szerint a réginek való ellentmondással jár) nem tartozhat Isten tervébe, mint ahogy ez idegen az Ő természetétől is. (“Istent akarják önmagával szembe fordítani, hogy amit egyszer az erkölcsi parancsokban jóváhagyott, azt később megtiltja és kárhoztatja?”)  Ennek a lehetetlenségéről annak ellenére meg voltak Kálvin és kortársai  győződve, hogy a keresztyénség szembeszökő módon más és új vallássá lett a zsidósághoz képest és a szövetségi hűség feltételeként szabott  korábbi parancsolatok  nagy részét elvetette. - Pedig az ezek szerint való élet a zsidóság számára erkölcsi parancs volt, legyen az akár a körülmetélés, a vértől való tartózkodás, a szombat megtartása, vagy bármi más, amit Isten megparancsolt nekik. Lehetetlennek gondolták, hogy Isten, amit egyszer jóváhagyott, sőt megparancsolt, azt később hiábavalóságnak mondja. Mégis ez történt. Ezért lehetünk mi itt.

Térjünk most már vissza állításunkra, miszerint “Jézus több és nagyobb veszélyre (és szükséges tartózkodásra)  hívja fel a figyelmet az esküvel kapcsolatban, mint ami az Ószövetségben már eddig is ismert volt.” Mi lehet az a mélyebben rejlő ok, ami miatt Jézus fontosnak tartotta az esküvés kérdését a Hegyi beszédben megemlíteni? Hogyan függ ez össze Jézus küldetésével, az általa hozott üzenettel?

Jézus küldetése a megromlott Isten ember kapcsolat helyreállítására irányul. Ehhez a törvény által megkövetelt  tiszteletteljes viszony következetes betartása nem elegendő. Az eskü lehet, hogy szolgálja az emberek közötti kapcsolatok javítását, de nem igazán szolgálja az Isten és ember közötti Jézus által kívánt viszony helyreállítását. A “nem igazán” kitételt az indokolja, hogy boldogító és diadalmas hitvallás is lehetett (és lehet) a körülmények által ránk kényszerített eskütételeknél Isten nevéhez ragaszkodni. (“Az URat, a te Istenedet féld, őt tiszteld, és az ő nevére esküdj!” -  5Móz 6,13) .

Hogy miért nem elegendő mégsem ez Jézus számára, az az eskü Kálvin által is megfogalmazott definíciójából látszik legjobban:

“az eskü Isten tanúnak hívása annak megerősítésére, hogy igazat mondunk”.

Mit tesz a tanú? Figyel, emlékezik, szembesít az igazsággal és (ebben az esetben) bosszút áll, ha hazudnánk. Jézus ellenben éppen arra akar tanítani minket, hogy Istent ne tanúnak, hanem segítőtársnak, ne bosszúállóként, hanem mennyei Atyánként hívjuk éppen a legnagyobb próbatételeink előtt és közben.

Isten nem figyelni és tanúskodni, hanem segíteni akar nekünk. Ha ehelyett mégis csak tanúnak hívjuk őt, tegyük ezt bár a legnagyobb hódolattal, tiszteletlenül járunk el és megbántjuk ezzel. A fiak (ha rajtuk múlik) nem tanúskodni hívják Atyjukat maguk ellen (!).

Isten Atyaként akar kapcsolatba kerülni az övéivel - ez a “Ne esküdjetek” figyelmeztetés értelme és célja.

Nem tehetünk még fogadalmat sem Istennek? Tehetünk, ha ez az Ő segítségül hívásával történik. Tehetünk, ha ezt nem kizárólag a magunk erejéből akarjuk teljesíteni.

“Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” Zsolt 50,15 - ez a fiak számára is minden időben érvényes felszólítás.

Ezért helyes és fontos lenne változtatni egyházunk Istentiszteleti rendtartásában található hivatalos esküszövegeken. Legalább oly módon, hogy az “Esküszöm a Szentháromság Istenre” szöveget “A Szentháromság Isten színe előtt fogadom” -ra, az “Isten enegem úgy segítsen“ szavakat “Isten segítsen ebben.”-re változtassuk.

Ez nem lenne ellentétes hitvallásainkkal sem, hiszen azok egyedül azt tartják megengedhetőnek “ha a hatóság vagy valamilyen szükség követeli, hogy hiteles tanúvallomásunk mellett és az igazság érdekében esküt tegyünk, mert ezzel Isten dicsőségét és felebarátunk javát szolgáljuk.” (Heidelbergi káté 101. kérdésére adott felelet).

Egyházunk életében sem hatóság, sem valamilyen szükség nem követeli, hogy esküt tegyünk. Indokolt tehát Jézus szavát mélyebben megértve helyesebben gyakorolnunk ezt a hagyományunkat. Ünnepélyes fogadalomtételeinknél Istent ne tanúnak hívjuk, hanem hívjuk segítségül Őt ígéretünk támaszaként, mint mennyei Atyánkat.

Javaslom, hogy presbitériumunk ilyen értelmű kéréssel forduljon egyházunk illetékes testületeihez. Ehhez kérjük egyházmegyei közgyűlésünk jóváhagyó támogatását is, oly módon, hogy előtte minden döntéshozó kapjon lehetőséget a tájékozódásra és kérdései megvitatására.

Addig is mit tanácsolhatunk azoknak, akik Rendtartásunk szerint esküre kötelezettek egyházunkban? Különösen is fontos kérdés ez a lelkészi szolgálatra készülők számára.

Az eddig elmondottakból következik, hogy amennyiben nem lehetséges az eskü szövegén változtatni, akkor ennek elmondását kell választani a szolgálat lehetőségéről, az elhívásnak való engedelmességről és a testvéri közösségvállalásról való lemondás helyett. De tudnunk kell, hogy mit teszünk és miért, milyen cél érdekében vállaljuk ezt.  Ekkor bizonyosan érvényes lesz ránk is:  “Minden tiszta a tisztának” (Tit 1,15)




* A Svájci Testvérek Michael Sattler vezetése alatt fogadták el 1527. február 24-én a hét artikulusból álló Schleitheimi Hitvallást. Ennek 7. artikulusa foglalkozik az esküvel: Tilos bármiféle eskütétel a hívők számára. Erre  Zwingli teológiai-tudományos válasza az In catabaptistarum strophas elenchus című munkája volt, amely 1527. július 31-én jelent meg; Kálvin Jánosé pedig az 1544-ben kiadott Brieve instruction pour armer tous bons fideles contre les erreurs de la secte commune des Anabaptistes volt. (Magyar Balázs Dávid: Jean Calvin contre Anabaptistes - Református Szemle - 2014. 1.szám) 

**Ennek legmehökkentőbb példája a második előadásban is idézett állítás:  "Jézus maga sem rettent vissza az eskütől, ha ("quoties" -  valahányszor) a helyzet megkövetelte"  (2.8.27)