Kísértés #1 – bevezető prédikáció

Bevezetés

Kísértés: miért fontos kérdés az ma, Magyarországon? Hiszen erről a szóról manapság valami kellemes jut eszünkbe, aminek eszünk ágában sincs ellenállni: „Milka, alpesi varázslat, kísértésbe ejtő íz.” Pedig nem egészen erről van szó. Nem is kisördög a vállunkon, hanem kőkemény élethelyzetek. A kísértés az mindig valami nehéz, valami válságos helyzet, amikor sok minden kockán van, és amikor a döntésünkön sok múlik.

Hogy ma Magyarország, sőt  az egész nyugati világ válságban van, az kísértést jelent. Sokféle kísértéssel kell mindannyinknak megküzdenünk e miatt: az aggodalmaskodás kísértésétől, az irigykedésig. Ezért gondoltuk, hogy egy sorozatot szentelnénk ennek a témának. A sorozat menete: 1. Mi a kísértés? 2. Anyagi javak kísértése 3. Biztonság kísértése 4. Mások véleményének való megfelelés kísértése 5. Krisztus győzelme a kísértés felett.

Jakab levele alapján tehát akkor bevezetjük ezt a témát. És 4 kérdésre szeretnénk választ találni ebben az igetanulmányozásban. Az egyik: mit lehet kezdeni a kísértéssel; a másik három arra a különös kijelentésére vonatkozik Jakabnak, miszerint örülnünk kéne a kísértéseknek: örülni, mert 1. felszínre hozza a valódit, 2. erősebbé tesz bennünket, és végül 3. mert mégsem nekünk kell megszereznünk az élet koronáját.

    A kísértés elkerülhetetlen, de rajtunk múlik, hogy mit kezdünk vele!

„Teljes örömnek tartsátok, amikor különféle kísértésekbe estek” Ebben a mondatban hadd hívjam fel a figyelmet csak egyetlen szóra. Jakab azt mondja, „amikor” – nem „ha”, „esetleg, ha előfordulna” stb. Vagyis az nem kérdés, hogy ér-e bennünket kísértés, mert az biztosan fog érni minket. Ez az alap kiinduló helyzet, ezen nem tudunk változtatni. A kérdés az, hogy mit kezdünk vele.

Most már régen nem idéztem a Gyűrűk Urából, pedig akik ismernek, tudják, hogy mennyire szeretem ezt a filmet, könyvet. Akik nem látták, azoknak csak röviden elmondom a történetet. A főszereplő, Zsákos Frodó nagy nyugalomban és békében él a kis falujában, mindenféle kaland vagy gond nélkül. Egy nap azonban, akarata ellenére, belekeveredik egy óriási küldetésbe: neki kell felvennie a harcot a leggonoszabb erővel, ami el akarja pusztítani az egész világot. Frodónak borzalmas nehézségekkel kell szembenéznie: neki és barátainak hátra kell hagyniuk az otthonukat, étlen-szomjan kell menetelniük hosszú kilométereken át, állandó életveszélyben, mindezt a gonosz szüntelen, emberfeletti jelenlétével. Amikor közel kerül ahhoz, hogy feladja, így szól Gandalfhoz, a bölcs varázslóhoz: „Bár sose történt volna meg mindez!” Mire Gandalf: „Mind így érez, aki hasonló időket él meg, de ezt nem a mi dolgunk eldönteni. Mi csupán abban dönthetünk, hogy mire használjuk azt az időt, amit kaptunk.”

„Teljes örömnek tartsátok, AMIKOR különféle kísértésekbe estek.” Biztosan sokan érzitek úgy, hogy bár ne kellett volna belekeverednünk ebbe a válságba – miért most kell élnünk, miért nem lehetett később vagy előbb? Mi közünk volt nekünk a bankokhoz, akik ezt előidézték, mi ezt sose akartuk: túl nehéz; „bár sose történt volna meg mindez.” Persze, hogy nem akartuk, de ezt nem a mi dolgunk eldönteni. Mi csak azt tudjuk eldönteni, hogy most már mit kezdünk ezzel a helyzettel. Mert két módon is szemlélhetjük.

Nagyon érdekes a Biblia szóhasználata. Néha azt olvassuk, hogy valaki próbára tesz valakit, Isten próbára teszi a népét, máskor pedig azt, hogy a Sátán megkísérti őket. Ami viszont meglepő, hogy mindkettőre ugyanaz a szó van. Ez igen szemléletes az egyik olyan történetben, ami kétszer szerepel a Bibliában, két különböző szerzőtől. Sámuel 2. könyvében azt olvassuk, hogy Isten kísérti meg Dávidot valamivel kapcsolatban. A Krónikák könyvében ugyanez a történet viszont így kezdődik: „A Sátán rávette Dávidot…” Ugyanaz a sztori, az egyik szerint Isten próbája, a másik szerint a Sátán kísértése. Vagyis a kísértés és a próba ugyanaz a dolog, csak más oldalról nézve.

Kicsit olyan, mint ez a kép itt. Ha innen nézzük, azt látjuk, hogy egy kacsa szájában van valami: talán egy mexikói bácsi nagy sombrero-kalapban. Milyen borzalmas: egy óriáskacsa martalékaként vergődik tehetetlenül. De nézzétek csak! Ugyanaz a kép, máshogy nézve azt mutatja, hogy ugyanez a mexikói bácsi, aki a csónakjában ül, egy szigetre köt ki éppen, és óriási halat fogott! Ezen sikert látunk és megérkezést.

Amikor tehát próba ér bennünket az határhelyzet, olyan, mint ez a kép volt: lehet borzalmas vége is, és lehet csodálatos lehetőség is. Rajtunk múlik, hogy ugyanaz az esemény milyen hatással lesz az életünkre. Vezethet az életre: „Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállja a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.” De a másik lehetőségről is beszél, halál is lehet: 14-15. vers

Megint a válságra vonatkoztatva – tudom, hogy nem divatos ezt mondani, de miért ne erősödhetne meg ez a nép a nyomás alatt? Hogy mindenkinek kevesebb van, hozhat irigységet is, de hozhatna együttérzést is. Nézd, neked sincs sok, nekem sincs sok: segítsünk egymáson! Nem mi döntjük el, hogy kétségbeesünk, összeroppanunk, vagy megerősödünk és szívósabbak leszünk inkább? Hogy szűkmarkúbb és irigyebb emberek, vagy önfeláldozóbb, összetartóbb nép leszünk-e… Határhelyzetben vagyunk, és ezt nem mi akartuk így, nem is mi dolgunk eldönteni. De most hogy már itt vagyunk, mehetünk innen az élet felé, és mehetünk a halál felé is. Rajtunk múlik, hogy ami most van, az a Sátán kísértése lesz, vagy az Isten próbája.

    Örömnek tartsátok – mert ez lehetőség, hogy kitűnjön, kik vagyunk

És ha innen nézzük, mint az Istentől jövő lehetőséget, akkor odáig mehetünk, mint Jakab, aki azt mondja: „teljes örömnek tartsátok (csupa örömnek tartsátok), amikor különféle kísértésekbe estek.” Miért? Azért, mert ez hitetek próbája. A kísértés vagy próba meg tudja mutatni, kik is vagyunk. Olyan, mint amikor a pénzt alá teszik az UV-lámpának, akkor felvillan rajta Szent István képe, és ez mutatja, hogy igazi pénzről van szó. Ugyanígy, amikor valaki nehéz körülmények, próbák közé kerül, akkor lesz igazán nyilvánvalóvá, hogy mennyit ér a hite, és hogy ki is ő valójában!

De hát nem gonosz dolog ez Istentől? Mármint minek tesztelget ő minket: úgyis tudja, hogy mi van a szívünkben. Vagy talán csak fogad ránk, és ezt passzióból, szórakozásból csinálja, nézi, hogy vajon megbukunk a próbán, vagy nem, mint a lóversenyen a szelvényt, a Sátánnal ketten ülnek a lelátón, és szurkolnak? És ha veszítünk, kicsit csalódottan mondja: „hát most már tudom, hogy nem ér sokat ennek az embernek a hite. Nem baj, legközelebb nem fogadok rá.”

Dehogyis! Nem Istennek van szüksége arra, hogy teszteljen minket, hanem nekünk magunknak, és a környezetünknek. Hadd mondjak el egy személyes példát! Én 16 évesen tértem meg, 17 évesen már úgy mentem egy keresztyén táborba, hogy szolgálni akartam, segíteni a konyhán. Minden rendben is ment, alig vártam, hogy szolgáljam Istent. Amikor azonban odaértem a táborba, rögtön közölték, hogy baj van, mert hosszú a hajam (tudom, szörnyű, ne képzeljétek el…) – ez ugyanis egy fundamentalista irányzathoz tartozó keresztyén tábor volt, és abban hittek, hogy a férfiaknak nem szabad ilyet. Választás elé állítottak tehát: vagy levágatom a hajam most rögtön, vagy a következő vonattal haza kell mennem. Egy kamasz fiúnak a stílusa igen sokat jelent (bármilyen ciki is volt, így visszagondolva), nekem is óriási dilemmát okozott ez. Pár óra tépelődés után úgy döntöttem, hogy én maradok, és a haj menjen. Istent választom a stílusommal szemben. Annak ellenére, hogy nem értek egyet ma sem ezzel a szabállyal, nekem óriási lépés volt ez a hitemben. Ugyanis magam is elcsodálkoztam: nekem ennyit jelent Isten? Nekem ő fontosabb, mint a hülye stílusom? És abban a táborban kaptam a lelkészi elhívatásomat – talán nem véletlenül. (Plusz így mentett meg az Úr benneteket is attól, hogy hosszú hajjal kelljen látnotok engem!)

Nem Istennek, hanem nekem volt szükségem arra, hogy kiálljam a próbát, hogy nekem bizonyosodjon be, hogy van hitem, és emlékeztessen, hogy Istenhez tartozom. Vagy, ahogy Jakab mondja, arra, hogy: „az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.” Vagyis hogy emlékeztessen minket, hogy mi egy új teremtés részei vagyunk már, egy újfajta ember vagyunk, aki már Istenhez tartozik. Ezért is kéri, gondolom, a 26. zsoltár szerzője Istent: „vizsgálj meg, Uram, és próbálj meg!” (2. v.)

Ha most próbán mész át, akár a válság miatt, akár valami más ér miatt, ha korrupcióra kényszerítenek, hazugságra akar rávenni a főnököd, valaki el akar csábítani a családodtól – itt az idő, hogy megmutasd, ki vagy! Hogy tudsz kiállni, hogy te egy újfajta ember vagy, aki Istenhez tartozik. Mutasd meg magadnak, mutasd meg a környezetedben élőknek is! Erre is jó lehet a kísértés.

    Örömnek tartsátok – mert fejlődünk tőle

De nem csak ezért lehet örömnek tartani, ha próbáknak tesz ki Isten. „…hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez. Az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a cselekedetet, hogy tökéletesek és hibátlanok legyetek, minden fogyatkozás nélkül.”  Istent nem úgy látjuk itt, mint szerencsejátékost, aki fogad a lóversenyre, hanem úgy, mint aki maga az edző. Aki azt akarja, hogy jobb állóképességűek legyünk, erősebbek, tökéletesebbek – többek!

Hiszen mindenki tudja, hogy próbák és nehézségek nélkül egyszerűen nincs fejlődés. Bármelyik sportoló tisztában van vele, hogy pont akkor nem szabad abbahagyni a futást vagy a súlyzózást, amikor megerőltető, mert akkor erősödünk leginkább. Jakab itt az állhatatosságra a „hüpomoné” szót használja, ami lényegében azt jelenti: alatta maradni. Aki a súlyzó alatt tud maradni akkor is, amikor már nagyon nehéz kinyomni, az fog igazán megerősödni! Ha nem terheljük magunkat, akkor nem is fogunk fejlődni.

Ugye, szülők, ezért nem csináljuk meg a gyerekünk helyett a házifeladatát, ezért nem rakunk helyette rendet, mert ha ezt megtennénk, teljesen életképtelenné és gyengévé tennénk hosszú távon. Emlékszem, egyszer egy barátom, akinek igen gazdag szülei voltak, és mindent mindig megcsináltak helyette, milyen nehezteléssel beszélt az édesanyjáról.  Az volt a panasza ellene, hogy soha semmilyen nehézségnek nem tette ki őt, és most felnőttként, óriási meglepetés volt, hogy a WC nem magától takarítódik ki, a pénz nem magától lesz, és nincs belőle végtelen mennyiség – szeretetteljesebb lett volna, ha mindezzel korábban megterhelik, több lett volna tőle ez a barátom, erősebb lenne ma is.

Lehet, hogy most olyan helyzetben vagy, hogy nagyon nehéz terhek nehezednek rád. De talán ebből még lehet valami jó is – talán erősebbé, tökéletesebbé fogsz tőle válni!

    Örömnek tartsátok – mert már nem nektek kell megszerezni az élet koronáját

Egy dolgot azért, kérlek, ne értsetek félre! Isten azt mondja: dönthetünk jól egy határhelyzetben, mehetünk az élet felé, örülhetünk, hogy van hitünk, és erősödhetünk is. De nem mi jutunk el Istenhez így! Nem arról van szó, hogy mi kiérdemeljük a koronát. 12. vers! Ez jól hangzik, csak hát kérdés, hogy ki tudjuk-e mindig állni a próbát? Ki az, aki még soha nem bukott el? Ki az, aki, bármilyen örömmel legyen is felfegyverkezve, bármilyen edzésben vegyen is részt, egyszer sem fog elesni? És ha elesett, akkor mi van? Kész, elvesztette az élet koronáját?

Nem. Az élet koronája Krisztusnál van, mert ő szerezte meg nekünk. Jézus volt az egyedül, aki minden kísértést kiállt egész életében, aki ezt a versenyt teljesen végig tudta futni. Ő szerezte meg az életet, a reményt, az örök életet – csak ezt oda akarja nekünk adni!... Nem azoknak adja Isten, akik annyira ügyesek voltak – hanem azoknak, akik az Urat szeretik. Aki kiállta a próbát elnyeri az élet koronáját, de nem a saját teljesítménye miatt, hanem azért, mert az Úr megígérte, és azért mert szeret bennünket.

Összefoglalva tehát: Válságban vagyunk, kísértésekben, szinte minden pillanatban. Ezen nem tudunk változtatni, nincs hatalmunkban. De az rajtunk múlik, minek nézzük ezt: a Sátán munkájának, aki uralja az életünket, és gyötör minket? Egy óriáskacsa szájában vergődünk tehetetlenül, várva a pusztulásra? Vagy pont ellenkezőleg: az Isten munkájának látjuk az élethelyzetünket, aki szeret minket, aki nekünk akarja bebizonyítani, hogy mi is szeretjük őt, és erősíteni akar minket mindennel! Halásznak láthatjuk magunkat, akinek nehezen kifogható, de mégis nagy fogása van! Ez lenne igazi győzelem a gonosz felett. És ha ezt megláttuk, talán még olyan körülmények között is öröm tud költözni belénk, ami érthetetlen mások számára. Az egyik út a halálba visz, a másik az életre!

Gandalffal és Jakabbal kérdezem: Te mire használod a megpróbáltatás idejét?

Kiskunhalas, 2012. január 15.